Archívum: Fafajták

A nemzetség képviselői jellegzetes előfutár fafajok valamelyik klímazonális erdőövben. Korábban parkjaink szép és hosszú életű fái voltak, az apró levelű mezei szil pedig kiváló nyírott sövényt adott. Jelentőségük az utóbbi időben erősen megcsappant, a fák létét veszélyeztető szilfavész elterjedése miatt.

10-15 méter magasra növő, szabálytalan, laza koronájú fa. A levél széle egyszeresen fogazott. Hazája Turkesztán. Igénytelen faj, közepesen szárazság és sziktűrő. A szilfavésznek hazánkban és világszerte ez idáig ez a faj, illetve változat mutatkozott a legellenállóbbnak.

20-25 méteres, hosszúkás, szabálytalan koronájú fa. Kezdetben bokortermetű és gyökérsarjakkal terjed. A levél széle kétszeresen fogazott, fonáka az érzugokban szakállszőrös.

Magas termetű, boltozatos koronájú lombhullató fa. Barnásszürke kérgét hosszú, mély barázdák és kiemelkedő bordák tagolják. Ágai gyakran paralécesek (U. minor var. suberosa), a paralécek ritkán az idősebb ágakon is tovább növekednek. Vesszői vékonyak, kopaszak, sötétszürkék. Fiatal hajtásai fényes barnásvörösek. Apró rügyei széles kúp alakúak, sötétbarnák, a ferde levélripacs oldalán állnak. Szőrzetük csak nagyítóval látható. Levelei változatos alakúak, tojásdadok, visszás tojásdadok vagy hosszúkásak, válluk részaránytalan, csúcsuk röviden kihegyesedő. A levél nyele mintegy 1 cm-es, a levéllemez 5-10 cm hosszú. A levél széle szabálytalanul kétszeresen fűrészes. A levél színi oldala többnyire fényes sötétzöld, lehet érdes vagy sima tapintású, fonáka világosabb, a vastagabb erek zugaiban szőrös, egyébként kopasz. Lombfakadás előtt apró fejecskékben nyíló, apró virágai sötétpirosak. Kocsánytalan, visszás tojásdad körszárnyas lepentéktermései kilombosodás előtt világoszöld csomókban díszlenek a vesszőkön. Májusra termései halvány barnára érnek és lehullanak.

Magas termetű, jellegzetesen szabálytalan, terebélyes, boltozatos koronát fejlesztő lombhullató fa. A törzs alsó részén eredő ágai rövidek és vízszintesen elállók, a korona középső részén felfelé indulók majd lehajlók, a korona felső részén sugarasan feltörők. Az idősebb fák kérge szürkésbarna, széles lapokra és mély barázdákra tagolt. Hajtásai és vesszői fényes vörösbarnák, kopaszok, legfeljebb a vége felé szőrös. Rügyei hosszú kúp alakúak, a rügypikkelyek vörösbarnák. Szórt átellenes (váltakozó) állású levelei erősen aszimmetrikusak. A levélnyél rövid, mindössze 5 mm hosszú, a levél válla a szilek között a leginkább részaránytalan, egyik oldalán ék alakú, a másikon kikerekedő. A levél széle kétszeresen fűrészes, a fogak sarlósan előre görbülők. A levéllemez egyenletesen elkeskenyedő, csúcsa ék alakú vagy kihúzott. A levél színi oldala élénk sötétzöld, fonáka szürkészöld, kopasz vagy lágy, görbe szőrökkel borított. Apró virágai lágy, átlagosan 1 cm hosszú kocsányon fejlődnek. Körszárnyas lependéktermései pillásan szőrösek, a többi szilhez képes aprók és 1-3 cm hosszú kocsányon lógnak. A makk a kocsányhoz közelebb van, mint a szárny öblös bemélyedéséhez. A szil kemény, szívós, jól hajlítható fáját régen hajlított bútorok készítésére használták. Az európai szilfaállományt a valószínűleg az I. Világháború alatt Ázsiából Európába került Ceratocystis ulmi nevű mikroszkopikus gomba nagy mértékben károsította. A fertőzést először Hollandiában észlelték és a betegséget holland szilfavésznek nevezték el. A megtámadott fák egyes ágain a levelek hirtelen elhervadnak, megbarnulnak és korán lehullanak. A fiatal fák a fertőzés következtében néhány hónap, az idősebbek két év alatt elpusztulnak. Az egymással érintkező gyökerek révén a kórokozó a beteg fától 15 m távolságban lévő egészséges fára is átterjedhet, a gombát ezen kívül a kis szíjácsszú (Scolytus multistriatus) is terjeszti. A szúbogarak távoltartásával a szilfavész megfékezhető.

Magas termetű, tojásdad vagy terebélyes koronájú lombhullató fa. Törzse többnyire már alacsonyan elágazik és több gyakran csavarodott sudárra ágazik. Feltörő ágai ívesen lehajlók, végük gyakran a földig ér. Kérge eleinte sima, szürke, később hosszanti árkokra repedezik, sötétszürkévé, sötétbarnává válik, a kéreg árkainak mélyén a friss héjkéreg vörösbarna színű. Vesszői vastagok, feketésbarnák, merev, rövid serteszőrökkel borítottak. Rügyei kúp alakúak, egyszínű feketésbarnák, rozsdabarna szőrzettel. Váltakozó szórt állású levelei nagyok, 10-16 cm hosszúak, néha ugyanilyen szélesek. A levélnyél rövid és vastag, a levéllemez visszás tojásdad, csúcsa hirtelen elkeskenyedő, válla részaránytalan (aszimmetrikus). A hegyi szil jellemzője, hogy levelei között elvétve háromcsúcsúak is vannak (levél felső részén a csúcs mellett kétoldalt két hegyes karéj-kezdemény látható). A levél széle egyeletlenül kétszeresen fűrészes, fogai előre hajlók, a levél színi oldala matt sötétzöld, érdes tapintású, fonáka világosabb zöld, a vastagabb erek mentén finom fehér szőrzettel. Apró, csökevényes virágtakarójú virágai kora tavasszal, lombfakadás előtt nyílnak. A virágrügyből csoportosan előbúvó virágok színét a borvörös portokok adják. Termései még lombfakadás előtt fejlődésnek indulnak, ekkor a fát halványzöld pamacsokként borítják. Mire a szilfák kilombosodnak, körszárnyas lependéktermései világosbarnára érnek és lehullanak. Az érett termés 1,5-2 cm hosszú, kocsánya alig egy milliméteres, a makk a termés közepén helyezkedik el. Szereti a hűvös, nedves éghajlatot, tápdús, üde talajban szépen fejlődik. Helyenként parkokban díszfának is ültetik.

A mályvaféléket elsősorban az olyan mutatós dísznövényekkel társítjuk, mint például a hibiszkuszok, vagy éppen a mályvarózsák, ez a család azonban számos haszonnövényt és fát is magába foglal. Ezen növények többsége a trópusokon nő, a Kárpát-medencében csak egyetlen fás szárú képviselője van a mályvaféléknek, a hárs. Magyarországon három faja őshonos, a kislevelű (T. cordata), a nagylevelű (T. platyphyllos), valamint a T. argentea néven is ismert ezüst hárs, mely 2010-ben az év fája lett. Az ezüst hárs egy termetes, akár 35m magasra is megnövő lombhullató fa, mely fiatal korban kúpos, később tojásdad koronát fejleszt. Nem ritkán több törzsű fa, melynek ágai meredeken feltörnek, gyakorta képezve villás elágazásokat. Viszonylag jól bírja a szennyezett városi levegőt és a szárazságot, ezért gyakran ültetik park- vagy utcai sorfaként. Kerekded levelei szíves vállúak, aszimmetrikusak, fűrészes szélűek, fakózöld színezetűek, alsó felükön jellemzően ezüstösen molyhosak. A növény fiatal hajtásai és a virágzati tengellyel félig összenőtt repítőlevelei szintén csillagszőrökkel borítottak. A hazai hárs fajoktól könnyen megkülönböztethető, mivel az ezüst hárs leveleinek fonákját megnézve nem találunk szőrcsomókat az érzugokban. Közöttük ez a legkésőbb virágzó hazai hárs faj, erőteljesen sárgás színezetű, csüngő virágai június második felétől nyílnak. Virágai bódítóan édes illatot árasztanak, ráadásul vonzzák a méheket, így az ezüst hársat gyakran ültetik, mint méhlegelőt. Őszi levélelszíneződése nem kifejezetten mutatós, de levelei sárgásra színeződnek mielőtt lehullnának. Hibrid eredetű, csüngő ágrendszerű fajtáját, a ‘Petiolaris’-t is előszeretettel ültetik.

A hárs nemzetség egyes fajai többnyire elegyfaként (előfutár) élnek a számukra alkalmas erdőtársulásban, de megfelelő körülmények között (pl. a T.tomentosa a Zselicségben vagy a T. platyphyllos a bükkös öv kőgörgetes szurdokerdeiben) elegyetlen állományokat is alkothatnak. A kertben a hársak voltak az első fák, amelyeket (már Mátyás Király idejében) nem hasznukért, hanem a díszükért és illatos virágaikért ültettek.

Hatalmas termetűvé fejlődő, szabályos boltozatos, magasra törő koronájú lombhullató fa. Kérge sötétszürke vagy fakóbarna, finom repedésekkel és hosszanti barázdákkal tarkított. Sudara szétágazó, ága meredeken felfelé állnak, de a korona alsó részén különösen idős korban vízszintesek és lehajlók. Vesszője zöldes piros, csúcsa közelében ritkásan bársonyosan szőrös, a szőrzet idővel lekopik. Vörösbarna, hosszúkás tojásdad rügyei a vesszőhöz képest nagyok, csúcsuk lekerekített, két eltérő nagyságú csupasz rügypikkellyel fedettek. Szórt átellenes (más néven váltakozó) állású levelei kerekdedek, válluk szíves, csúcsuk kihegyesedő. A levéllemez kissé aszimmetrikus, széle finoman fűrészes, színe mindkét oldalán fényes élénk zöld, kihajtáskor kissé ráncos, színi oldalát ritkás bársonyos szőrzet borítja, fonákán az érzugokban fehér szőrcsomók fejlődnek. A nagylevelű hárs levelei átlagosan 8-10 cm szélesek, míg a kislevelű hársé 5-6 cm, a fa vízellátástól és a hajtás jellegétől függően azonban ezek az értékek az átlagostól jócskán eltérhetnek, így előfordulhat, hogy egy üde talajon élő kislevelű hárs tősarjain fejlődő levelek nagyobbak, mint egy szárazabb körülmények között élő nagylevelű hárs lombkoronájának szélén lévő napfénylevelek. Bogernyő virágzata fele annyi (legfeljebb 6) virágból áll, mint a kislevelű hársé. Öttagú, sárgásfehér virágai nagyon illatosak, csészelevelei zöldes árnyalatúak, sziromlevelei sárgásak, mindketten kissé kanalasak. Számos egyenes porzója túlnyúlik a takaróleveleken, portokja világossárga, magháza felső állású, szőrös, egyenes bibeszála a porzóknál kissé rövidebb. A hársak magháza virágzáskor még ötrekeszű, de a megporzást követően az elsőként megtermékenyült magkezdemény a többi magkezdemény kifejlődését gátolja, és a magházat saját üregében teljesen kitöltve fejlődik maggá, így az érett hárstermés egymagvú makk. A nagylevelű hárs makkja bordás, terjesztését a virágzati tengelyhez hozzánőtt a repítő murvalevél segíti. A nagylevelű és a kislevelű hárs természetes hibridjét európai hárs (Tilia × europaea) néven még Linné írta le. Ez magasságában felülmúlhatja mindkét szülőjét, egyéb tulajdonságai a két szülő között állnak (fonáki érzugaiban fehéres-drapp szőrcsomók fejlődnek, termései kissé bordásak). A nagylevelű hárs a kislevelűhöz hasonlóan jó méhlegelő, murvaleveles virágzata virágnyílás kezdetén teának gyűjthető.

Impozáns termetű, szabályos boltozatos koronát fejlesztő lombhullató fa. Más hársfajokhoz hasonlóan a töve körül és a törzsén sarjhajtások jelenhetnek meg. Kérge fiatal korában sima és szürke, később barnásszürke, hosszanti barázdákkal és finom repedésekkel tagolt. Ágai feltörők, az idős fákon vízszintesen szétterülők és végük lehajló. Vesszői fénylő élénkpirosak vagy világos sárgásbarnák, szórt átellenes állású, tojásdad, a vesszőhöz képest nagy rügyeit kevés (2-3) csupasz rügypikkely fedi. Szíves vállú, hegyes csúcsú levelei kerekdedek, a levéllemez vékony, szív alakú vagy csak kissé aszimmetrikus, széle finoman fűrészes, színi oldala teljesen csupasz, élénk sötétzöld, fonáka kissé hamvas, az érzugokban rozsdavörös szőrcsomókkal. A levélnyél hossza általában a levéllemez hosszának fele, a lomb napos oldalán, a fénylevelek esetében ennél rövidebb és többnyire piros, árnyékban hosszabb és fakó. Legfeljebb tucatnyi virágot számláló bogernyő virágzatának hosszú tengelyéhez félig hozzánőtt a repítő virágzati fellevél. Apró, 1 cm körüli átmérőjű, öttagú virágai édes illatúak. Csészelevelei halványzöldek, hosszúkás tojásdadok, kissé kanalasok, belső felületükön nektáriumok vannak. Halvány zöldessárga sziromlevelei a csészeleveleknél keskenyebbek. A sziromlevelekkel szemközt álló falkás porzói kissé túl nyúlnak a virágtakarón, számuk 30 körüli. A porzószálak egyenesek, a portokok gömbölydedek, halványsárgák. Gömbölyű, szőrös magháza felső állású, bibeszála a porzószálakkal közel azonos hosszúságú. A magház virágzáskor még ötrekeszű, de az elsőként megtermékenyült, fejlődésnek induló magkezdemény a többi magkezdemény és rekesz kifejlődését gátolja, így végül az érett termés együregű, egymagvú, száraz, zárt makk lesz. A virágzatban több termés is kifejlődhet, ezek a repítő fellevél segítségével a fáról leválva együtt utaznak, így terméságazatnak is tekinthetők, noha földet érés után a virágzat elbomlásával elvileg még külön-külön is tovább terjedhetnek. A kislevelű hárs kiváló méhlegelő és gyógynövény. Méze aromás illatú, sűrű, borostyánbarna árnyalatú. Nyár közepén, nyílás kezdetén a virágzati fellevéllel együtt szedett, szárított virágaiból magas nyálkatartalmú forrázat készíthető, ami kellemes mindennapi ital is lehet, de a sebes, gyulladt vagy sérült szájnyálkahártyára kifejezetten jótékony hatású. Egyenletes szövetű, finom szerkezetű, úgynevezett szórt likacsú fatestének köszönhetően a kislevelű hárs fája könnyű, puha, alaktartósága jó, szilárdsága közepes, ezért jól faragható. Tartóssága száraz körülmények között meghaladhatja az 500 évet. A krími hárs (Tilia × eucholra K. Koch) ismeretlen eredetű, legfeljebb 15 magas, lehajló árú hibrid, levelei hosszú nyelűek, a levéllemez kissé bőrnemű, színe fényes, fonákán az érzugokban vörös szőrcsomók vannak, a levél ferdén szíves vállú, aszimmetrikus. Parkokban és útsorfának gyakran telepítik.