Archívum: Fafajták

Sokféle hiedelem által övezett díszfánk a madárberkenye, melyet sok helyütt a természetfeletti erőkkel társítottak. A Brit-szigeteken például úgy tartották, hogy a madárberkenye távol tartja a boszorkányokat, s megvéd az ártó szándékoktól. A madárberkenye a rózsafélék családjába tartozó kisebb termetű fa, mely Európa jelentős részén őshonos, így hazánkban is. Szabálytalan, nyitott koronát fejlesztő lombhullató fa, melynek fehér virágai lapos bogernyőben nyílnak a kora nyár folyamán. A virágokat a késő nyár, illetve az ősz során narancspiros, csüngő bogyós termések követik, melyek éretten ehetőek. Termései igen savanykásak, de kiváló dzsem készíthető belőlük. E viszonylag karcsú termetű fa gyakran több törzset is fejleszt, de megfelelő metszéssel könnyen nevelhető egytörzsű fának is. A növény mutatós lombját páratlanul szárnyasan összetett levelek adják, melyek 9-15, fogazott szélű levélkéből állnak. Erősen osztott leveleinek és nyitott koronájának köszönhetően lombja viszonylag sok fényt enged át, így fényigényesebb növényeket is telepíthetünk alá. Levelei az ősz folyamán gyakran bronzos, bíboros árnyalatot kapnak. Végső magassága kb. 8-15m.

A lisztes berkenye egy hazánkban is őshonos, védett lombhullató fa, mely viszonylag kis termete miatt kisebb kertekbe, előkertekbe is nyugodtan ültethető. Ez az 5-10m magas fa, esetleg nagyobb cserje könnyedén felismerhető vaskos, széles tojásdad leveleiről, melyek kétszeresen fűrészes szélűek, fonáki oldalukon fehéresen molyhosak. Levelei kihajtáskor a színi oldalon is szőrösek, de később kopaszodók. Sátoros virágzatait apró krémfehér virágok sokasága alkotja, melyek május-júniusban nyílnak. Bár virágai is rendelkeznek díszítőértékkel, a lisztes berkenye legfőbb értékét az azokat követő narancsvörös almatermések jelentik, melyek kis mennyiségben fogyaszthatóak is, de emberi fogyasztásra kevéssé alkalmasak.

Egész Európában, így a Kárpát-medencében is elterjedt lombhullató cserje, mely május-júniusban nyíló tányérszerű virágzatáról, és ősszel fürtökben érő fényes fekete bogyóterméséről egyaránt könnyen felismerhető. Ez a 3-6 m magasra növő terebélyes növény jól alkalmazkodott az emberi beavatkozások által megváltoztatott környezethez, így gyakran tűnik fel utak szélén, elhagyott parlagokon, gyártelepeken is. A bodza a népi gyógyászatban ősidők óta, különböző betegségek orvosságaként élt a köztudatban, különösen a szegényebb népréteg körében, azonban számos más célra is hasznosították. Bogyóiból például különböző színű festékanyagokat nyertek ki, fájából pedig fúvós hangszereket készítettek.Mivel virága és gyümölcshúsa kivételével minden része erősen mérgező hatású, gyógyító célzatú használata nagy elővigyázatosságot és tapasztalatot igényelt. A népi hiedelmek a fekete bodzát boszorkányos, baljóslatú növényként tisztelték, s házaik mellé semmiképp se ültették, mivel úgy tartották, ez a misztikus növény vonzza a villámokat. A bodzavirágából készült tea, köhögéscsillapító hatással rendelkezik, a gyümölcséből készült szörp és lekvár pedig kifejezetten gazdag C-vitaminban.Maga a növény felfelé törő ágrendszerű bokor, melynek ágai ívesen kifelé hajlanak. Sötétzöld levelei csúcsos végűek, fogazottak, melyek ősszel világossárgás árnyalatúra színeződnek. Csillag alakú, csontfehér, illatos virágai bogernyőben nyílnak, ezekből fejlődnek őszre a mutatós bogyók, melyek nyersen fogyasztva igen mérgezőek! A növény egyes változatai rózsaszín virágokkal és bordós levélzettel rendelkeznek.

A különböző fűzfa fajok már hosszú idő óta játszanak fontos szerepet az emberiség életében. Már az ősi sumérok és asszírok leírásaiban is a fájdalom- és lázcsillapítás eszközeként találkozhatunk a fűzzel. A korábban S. matsudana ‘Tortuosa’ néven ismert csavart mandzsu fűz vagy spirálfűz egy Északkelet-Kínából származó 6-8m magasra növő lombhullató fa, mely az alapváltozathoz képest furcsa csavarodott ágrendszerrel rendelkezik. Fonákjukon világos színű, hosszúkás közép-zöld levelei rendkívül hullámosak, s az ősz folyamán sárgásra színeződnek. Április-májusban hozza jelentéktelen sárga barkavirágzatát. Karakteres ágrendszerének igazi szépségét a tél folyamán mutatja meg igazán. Szép díszfa, mely szoliterként jól mutat nagyobb előkertben vagy a kert egy kiemelt helyén.

Tövétől ágas, közepes termetű, felfelé ívelő ágrendszerű, széles bokorrá fejlődő lombhullató cserje. Vesszői sárgászöldek vagy pirosak, jól láthatóan szőrösek. Hengeres rügyei feltűnően sűrűn állnak, rügypikkelye világos vörösbarna. Spirálisan szórt állású, szálas levelei legfeljebb 15 cm hosszúak, levélnyelük rövid (5 mm), a levéllemez mindkét végén kikegyezett, széle visszagöngyölt, színi oldalán fényes sötétzöld, fonákán dús, fehér, gyapjas szőrös, itt a főér kiemelkedő. Pálhái nagyon aprók, vagy hiányzik. Váltivarú egylaki virágai lombfakadással egy időben, felálló füzérvirágzatokban nyílnak. Porzós füzérei 2,5 cm, termős füzérei 3-5 cm hosszúak. A virágok murvalevelei egyszínű világos zöldek, visszás tojásdadok, kissé hullámosak. A porzós virágok két porzója alsó felükben összenőttek, a termős virág hosszúkás tojásdad termője rövid kocsányon ül, hosszú bibéje kiemelkedő, karéjos. A hosszú hajtásokon szabályos rendszerben álló levelei miatt díszcserjeként ültetik, de szép termetűvé csak megfelelő vízellátású vagy öntözött kertekben fejlődik.

Magas, bokros termetű lombhullató cserje vagy kis fa. Törzsét és vastagabb ágait a fajra jellemző rombusz alakú repedések sora díszíti. Vesszői olajzöldek vagy vörösesek, eleinte, főként a csúcs felé rövid szőrökkel borítottak, később lekopaszodók. A fatestben olajjáratok csak elvétve akadnak. Vastag, tojásdad virágrügyei mindkét oldalukon domborúak, csúcsuk ezért a vesszőtől kissé eláll, a rügypikkely sötétbarna, a rügyalap kiemelkedő. Levélrügyei vékonyak, laposak, vesszőhöz simulók. Spirálisan szórt állású tojásdad levelei vállukon lekerekítettek, csúcsuk kihegyezett, szélük szabálytalanul gyengén fűrészes, hullámos vagy ép. A levéllemez színi oldalán az oldalerek besüllyedtek, ezért felülete ráncos, színe zöld vagy olajzöld, kissé fényes vagy matt lehet. Fonákán az erezet kiemelkedő, dús, fehér szőröktől puha tapintású. A levélnyél többnyire 1 cm hosszú, pálhái legfeljebb fele akkorák. Felálló füzérvirágzatban álló váltivarú kétlaki virágai kora tavasszal, lombfakadás előtt nyílnak, a hosszú szőrű murvalevelektől kezdetben puha fehér szőrbundásak, ami védi őket a kora tavaszi fagyoktól. A füzérek hossza teljesen kifejlődve meghaladhatja a 3 cm-t. A porzós példányok füzéreit egy-egy alul világos, felül sötét színű murvalevél tövében fejlődő, mindössze két hosszú porzóból álló porzós virágok alkotják. A porzószálak túlnyúlnak a murvalevelek szőrein, kerekded portokjai sárgák. A termős füzérek murvalevelei hasonlók, a termős virágok mindössze egy hosszú kocsányon ülő csepp alakú, szőrös termőből állnak, melynek csúcsán két rövid, felálló bibekaréj látható. Mind a porzós, mind a termős virágban egy rövid nektármirigy fejlődik. Termős füzérei tavasz végére megérlelik két kopáccsal nyíló tokterméseiket, melyekből a repítő szőrös magvak messzire szállnak. A magas termetű, vízparti fűzfákkal ellentétben a kecskefűz nehezen dugványozható, a természetben csak magról szaporodik.

Magas termetű, szabálytalan terebélyes koronájú lombhullató fa. Vastag törzse általában már alacsonyan több vázágra oszlik. Szürke kérgét hosszanti árkok hálózata borítja. Vesszői olajzöldek vagy szürkés okkersárgák, kopaszok vagy rányomottan szőrösek, de idővel ez a szőrzet is lekopik, a napsütötte oldalon vöröslők. Hosszúkás, vesszőhöz simuló rügyeit egyetlen rügypikkely fedi, a rügyalap kiemelkedő. Spirálisan szórt állású, általában 10 cm-nél rövidebb, keskeny lándzsás, ép szélű levelei rövid nyelűek, a levéllemez mindkét végén kihegyesedő, színi oldala zöld és ritkásan fehér selymes szőrökkel borított, fonákán ezüstfehér, sűrűn, rányomottan selymes szőrös. Vegyes oldalrügyekből fejlődő kétlaki virágai mintegy három héttel lombfakadás után nyílnak. Bár a köznyelvben a fűzfák virágzatát „barkának” nevezik, virágzatuk felálló, ezért helyesen füzér, megporzásukat pedig nem a szél, hanem a rovarok végzik. A porzós füzérek néhány kisebb lomblevél felett a rövid oldalhajtások csúcsán fejlődnek, hosszúságuk általában nem haladja meg az 5 cm-t. A mindössze két porzóból álló porzós virágok a füzérben rövid, kanalas murvalevelek tövében ülnek. A termős füzérek a porzósakhoz hasonló hosszúságúak, a termős virágok mindössze egy hosszú, kúpos termőből állnak, melynek csúcsán jól látható a kétkaréjú bibe. A virágok murvalevelei zöldesfehérek, csak a tövükön szőrösek, a porzós és a termős virágban egyaránt vannak nektármirigyek. A fűzfák termése két kopáccsal nyíló tok, melyből a repítő szőrös magvak nyár elején messzire szállnak a széllel. A fehér fűz várható élettartama meghaladja a 100 évet. A fűzfák vesszői nedves közegben könnyen gyökeresednek. Vízparton, ahol gyakoriak az áradások még az idősebb törzsek is gyakran fejlesztenek szakállszerű járulékos gyökérkötegeket. Ez a nedves környezethez való alkalmazkodásra vezethető vissza. A fűzfák továbbá jól tűtik az erős metszést. Azok az úgynevezett „botoló” füzek, amelyek hosszú vesszőit kosárfonáshoz éves rendszerességgel szedik, vastag törzsükön jellegzetes gömb alakú hajtástömeget fejlesztenek. Számos kerti változata közül említést érdemel a sárgaüstökű vagy aranyvesszejűfűz (Salix alba var. vitellina), és a szomorúfűz (Salix alba var. tristis). Szomorúfűznek azonban több különböző fajtól származó csüngő ágú változatot neveznek, ilyen például az élénk okkersárga vesszejű babiloni szomorúfűz (Salix babylonica), és az európai szomorúfűz (Salix × sepulcralis ‘Chrysocoma’). A fehér fűz kérgéből vonták ki elsőként a szalicilsavat, mely amellett, hogy befőzéshez használt tartósítószer, hatékony fájdalom- és lázcsillapító. Ennek káliumsója a kálium-szalicilát (kalmopirin), helyette azonban ma már elterjedtebben használják az acetil-szalicilsavat, melyet elsőként a réti legyezőfűből (Filipendula ulmaria, régebbi nevén Spiraea ulmaria) vontak ki, ebből ered népszerű neve, az aszpirin. Tavasz végén, nyár elején a vízparti fűzfák levelein apró kabócalárvák szívogatnak. A ragadozók ellen nyálhabbal vonják be magukat, melyből a feleslegben felszívott növényi nedv időnként lecseppen. Ilyenkor úgy érezhetjük, mintha napos időben is cseperegne az eső.

Magas termetű, lombhullató fa, koronája többnyire felül a legszélesebb. Gyökérzetének jelentős része a talajfelszínnel párhuzamosan 10-30 cm mélységben fut, melyből sebzés vagy a fa kivágásának hatására járulékos rügyek, majd sarjhajtások fejlődnek. Törzse főként a magányos példányoknál már alacsonyan több vázágra oszlik, lehet több törzsű, de sudaras is. A fiatal fák kérge sima és barna, idősebb korában szabálytalanul barázdált, ferdén futó kötegekre hasad. A talaj közelében fejlődő hosszú vesszők fejlett pálhatöviseket viselnek, a korona felsőbb részén fejlődő hajtások tövistelenek. Vesszői simák, bordásak, sötét barnásvörös színűek. Apró, csupasz rügyei a héjkéregbe rejtettek. Spirálisan szórt állású levelei páratlanul szárnyasan összetettek, ép szélű, tojásdad levélkéi rövid nyelűek válluk és csúcsuk kerek, színi oldaluk középzöld, fonákuk világosabb, kissé szürkés árnyalatú. A nyári melegben levélkéi a levélgerinctől szögben felhajlók, így kevesebb napfény éri őket, ezért az akácosok ilyenkor kevesebb árnyékot adnak. Aszályos időben néhány levélke megsárgul és lehullik, a fa így csökkenti a párologtató felületét. Őszi lombszíne világossárga, de lombja az Alföldön többnyire még a színeződés előtt lefagy. Illatos, fehér pillangós virágai 10-15 cm-es csüngő fürtvirágzatokban tavasz végén, röviddel lombfakadás után nyílnak. Forrt csészelevelei vöröslők, a vitorla tövén halvány zöld folt van. Lapos, nyáron barnásvörös hüvelytermései ősszel sötétbarnára érnek és sokáig a fán maradnak. A felnyílt termések falát az apró, kemény, feketésbarna, vese alakú magvakkal együtt a szél messzire sodorhatja. Magja a kemény maghéj miatt sokáig elfekhet a talajban. A fehér akácot 1640 körül Jean Robin francia botanikus hozta be Európába. Hazánkban első példányát 1710-ben ültették Komárom környékén, ezt követően a sikeres telepítésen felbuzdulva főként az Alföldi futóhomok megkötésére széles körben telepítették, és mára teljesen meghonosodott. A fehér akác viszonylag igénytelen, gyors növekedésű és sovány talajon is telepíthető. Tartós keményfát ad, és kiváló méhlegelő. Sűrűbb telepítés esetén törzse egyenesebb lesz, így a belőle nyerhető hosszabb, egyenes rönkök épületfának is alkalmasak, fáját legnagyobb mennyiségben mégis tűzrevalóként használják. A gyökérkéregben képződő allelopátiás anyagcseretermékek, valamint a gyökerével szimbiózisban élő nitrogénkötő baktériumok, és a bomló avarból keletkező humusz miatt alatta csak árnyéktűrő nitrofil gyomok maradnak meg. Ilyenek például a meddő rozsnok (Bromus sterilis), a ragadós galaj (Galium aparine), a fekete peszterce (Ballota nigra).

A hazai erdőállomány jelentős részét képező fehér akác (P. pseudoacacia) közeli rokona ez a kb. 3m magas cserje, mely előbbihez hasonlóan Észak-Amerikából származik. Lombhullató, erősen tarackoló cserje, melynek friss hajtásait sűrűn borítják a hosszú, vöröses-barna szőrök és pálhatövisek. A levélnyelek, a virágkocsányok és a termések szintén szőrösek, ezért angol nyelvterületen gyakorta nevezik „borzas akácnak” is. A növény levélzetét páratlanul szárnyasan összetett levelek alkotják, melyek 7-15 ovális levélkéből tevődnek össze. A rózsás akác igazi ékét a májustól nyíló, finoman lecsüngő virágfürtök adják, melyek a fehér akáctól eltérően, s nevének megfelelően a rózsaszín különböző árnyalatait vonultatják fel. A rózsás akác nem csupán szép dísznövény, de rézsű megkötésére, betelepítésére is ideális választás lehet.Fehér akáccal alkotott hibridjei (Robinia x margaretta) is népszerű díszcserjék, melyek közül a Casque Rouge néven is forgalmazott ‘Pink Cascade’ a legelterjedtebb.