Archívum: Fafajták

Illatos virágú lombhullató cserje vagy kisebb fa, melynek buja virágbugái elérik a 20-25 cm hosszúságot, színspektrumuk pedig a fehértől a bíborvörösen át a liláig terjed. A korán nyíló fajták már akár április második hetében ontják jellegzetesen édes illatukat, ám a legtöbb fajta április végén, május elején borul virágba. Ezt a mindenki által méltón kedvelt díszcserjét, mely a tavasz egyik elmaradhatatlan színfoltja, a törökök ültették először kertekbe, ahogy a lila szín neve is a növény török nevéből (leilak) származik. Ez a 3-7 m magas, erőteljes ágrendszerű, tarackoló tövű cserje annál dúsabban virágzik, minél naposabb termőhelyre ültetjük, s jó tudnunk, hogy a virágokat mindig a fiatal hajtásokon hozza. Jellegzetes szív alakú levelei átellenesen állnak, s színük a világoszöldtől a sötétig terjedhet. Ma már a nemesítőknek köszönhetően sok teltvirágú fajta is van közöttük, de ezek általában kevésbé illatosak, s az esős időjárásban hajlamosak a rozsdásodásra a szirmok között megálló víz miatt. Szoliterként ugyanolyan jól mutat, mint nyíratlan sövényként, különösen, ha több szín kombinálásával állítjuk össze. Egy-egy erősen illatos virágú tövet mindenképpen érdemes a terasz vagy a ház közelébe ültetni, mert bár a virágzása nem tart túl soká, viszont olyan intenzív, hogy minden évben újra és újra rabul ejti az embert.

A hazai parkok és utcák jellegzetes lombhullató díszfája a többnyire még Sophora japonica néven ismert közönséges japánakác, mely nevével ellentétben nem Japánból, hanem Kínából és Koreából származik. A japánakác akár 20-25 m magasra is megnövő, gömbölyű, ugyanakkor nyitott lombkoronát fejlesztő fa, melynek kérge sötét szürkésbarna, szélesen barázdált. A növény lombját páratlanul szárnyasan összetett levelek alkotják, melyek színi oldalukon jellemzően sötétzöldek, kissé fényesek. A közönséges japánakác a nyár vége felé, július végétől szeptemberig hozza nagyméretű bugavirágzatait, melyek krémszínű, pillangós virágok sokaságából tevődnek össze. A virágokból az ősz folyamán zöldes hüvelytermések fejlődnek, melyek húsosak, szétnyomódva nyálkásak. A termések nagy mennyiségben hullanak le a földre, illetve a járdára, síkos jellegük miatt pedig némileg balesetveszélyesek. Lombjának őszi elszíneződése jelentéktelen, levelei gyakorta zölden esnek le.Utcai fának elsősorban az alapfajnál gyorsabban növő, a betegségekkel szemben jobb ellenálló képességgel rendelkező ‘Regent’ nevű kultivárt ültetik. Jó, ha tudjuk, hogy a növény egyes részei mérgezőek!

Viszonylag kistermetű, szép zárt lombkoronával büszkélkedő lombhullató fa, mely akár szoliterként, akár kisebb facsoportokban jó érvényesül. A madárberkenyének ez a közeli rokona szereti a meleg élőhelyeket, ugyanakkor a téli fagyokat és a tartósan árnyékos helyeket is elviseli. Már a 17. században feljegyezték róla, hogy őszre beérő rozsdabarna terméseit az emberek is szívesen fogyasztották, a belőle készült lekvárt például a csipkebogyóéhoz hasonlították. Évszázadokkal ezelőtt Angliában a sör készítéséhez használták, amíg a komló ki nem szorította. 2000-ben az „év fájává” választották.A barkócaberkenye tojásdad koronáját alul kissé molyhos, felül fényes zöld, karéjos levelek alkotják. Illatos fehér virágai tavasz végén tömött bogernyőben nyílnak, melyből őszre csoportosan elhelyezkedő, meleg árnyalatú barna termések fejlődnek. Az ehető almatermések kissé megpuhulva édes-savanykás ízűek. A fa lombja az ősz folyamán szintén rozsdabarna színezetet kap. Elég jól tolerálja a szennyezettebb városi levegőt is. Fejlett gyökérrendszerének köszönhetően a szeleknek jól ellenáll, azonban az átültetést fiatalkorában is rosszul viseli. Magassága max. 8-12 m.

Az egész északi félgömbön elterjedt, rendkívül faj- és alakzatgazdag nemzetség. Ez nemcsak a fajon belüli nagy változatosságból ered, a formák és (fajták) számát hibridek is növelik. A Kárpát-medencében különösen a S.aria és a vele egy szekcióba tartozó, hasonló megjelenésű fajok (pl. S. graeca) kereszteződnek a S.torminalisszal és a S.aucupariaval.

Az Erdélyi berkenyéhez hasonló megjelenésű, de annál valamivel erőteljesebb növekedésű faj. Észak-Európában igen kedvelt. Nálunk elsősorban alanynak használják, de parkfának, sorfának megnevelve is jól mutat. Talajainkat (a meszes talajt is) jól, a klímánkat közepesen tűri. Hazája Észak-Európa.

Már az ókori idők óta termesztik ezt a termetes berkenye fajt, ezért bár Magyarországon is előfordul, őshonossága egyesek által vitatott. Ez egy hosszú életű, de alapvetően lassú növekedésű díszfa, melynek végső magassága 15-25m között változik. Zöld lombját madárberkenyére (S. aucuparia) emlékeztető, páratlanul szárnyasan összetett levelek alkotják, melyeket 13-21db, fűrészes szélű levélke alkot. Május körül jelennek meg sátorozó virágzatai, melyek megannyi kicsiny krémfehér virágból állnak. A virágokat az ősz folyamán apró almákra vagy körtékre hasonlító, napos oldalukon pirosasra színeződő sárga termések követik, s melyek némileg beleolvadnak az ősz folyamán narancsosra színeződő levélzetbe. Termései ehetőek, de leginkább csak azt követően érdemes azokat megenni, hogy azok megbarnultak, s megpuhultak.Jó, ha tudjuk, hogy a természetben előforduló egyedek védettek hazánkban.

Tojásdad koronájú kis fa, ritkábban bokorfa. Levelén a karájok a fél levéllemez közepéig érnek. Közepes szárazságot még elvisel. Hazája Erdély.

A Kárpátokból származó nagyobb bokor vagy kisebb termetű fa, amely ugyan hazánkban nem őshonos, de már régóta ültetik dísznövényként parkokba és kertekbe. Szép lombkoronával rendelkező díszfa, melynek legfőbb díszítőértékét a fürtökben álló korallpiros, némileg matt hatású bogyós termések jelentik, melyek a nyár második felétől sok esetben akár az év végéig is megmaradnak. Azonban nem csak termései, hanem az azokat megelőző fehér virágbugák is igen mutatósak csakúgy, mint sötétzöld, fényes lombja. Alsó felükön fehéres levelei oválisak, karéjosak, s a legalsó 1-2 karéj sok esetben egészen a főérig hasad. Megfelelő metszéssel egytörzses fácskává is alakítható. Végső magassága kb. 7-10m.