Archívum: Fafajták

Magas, sudaras, tetőző koronájú, egyenes, hengeres törzsű fa. Kérge vékony, sima, világos- vagy sötétszürke. A hosszúhajtások zegzugos (más néven cikkcakkos) növekedésűek, szőrösek, szürkésbarnák, oldalrügyeiből a következő évi rövidhajtások fejlődnek. Rügyei hosszúkás orsó alakúak, csúcsukon molyhosak, a virágrügyek zömökek. A levelek elliptikusak, ékvállúak, hegyes csúcsúak, nyelük rövid, szélük ép, szélük hullámos, pillás. A levéllemez felül fényes, kopasz, a fonákon az erek mentén szőrös, a pálhalevelek hamar lehullanak. A porzós virágzatok hosszú kocsányon függenek, fehéren szőrösek, a termősek rövid, felálló kocsányon ülnek. A termős virágzatból két darab háromélű makktermés fejlődik, melyeket egy tüskékkel fedett négy kopáccsal nyíló kupacs borít. A bükkmakk számos erdei állat tápláléka, ínségben ember számára is fogyasztható. A bükkfának a családon belül ritkaságnak számító módon föld felett csírázó magja van. A félkör alakban kiterülő sziklevelek tavasszal, áprilisban bújnak elő a talajból. A bükk fiatal korában árnyéktűrő, nagy fává azonban csak ott fejlődik, ahol a lombkoronaszintben nagyobb lék tátong. A bükk fája keresett ipari fa, többek között bútorok, szerszámok és konyhai eszközök készítésére használják.

10-15 méteres lombhullató fa, ernyőszerűen elterebélyesedő koronával. Levelei páratlanul szárnyaltak, 5-9 db fénylőzöld, ép szélű levélkével. Apró, fehér virágai széles, végálló sátorvirágzatokban július végén-augusztus elején nyílnak. Ősszel vörösbarna, apró toktermései is mutatósak. Hazája Kína. Közepesen szárazságtűrő, napos, meleg fekvést kívánó faj. A szennyezett levegőt elég jól bírja. Kiváló mézelő, ezért egy időben nyári virágzású méhlegelőnek ültették. Szigorúbb teleken a vesszőinek egy része visszafagy, különösen nyirkosabb talajon. Szaporítása: Magvetés tavasszal üveg alá. A második évtől 4-5 éves korukig igen gyorsan nőnek- évente 1,5-2 métert-, de gyakran visszafagynak.

Japánban, Kínában és Koreában őshonos örökzöld cserje vagy kisebb fa, melyet elegáns és üde megjelenése miatt szívesen ültetnek kertekbe és parkokba, akár szoliterként, akár nyírott sövényként. Ez a lassan növő, felálló ágrendszerű, sűrűn bokros cserje fényes, tojásdad levelekkel díszít, melyek igen dúsan borítják be a növény erős ágait. Apró, jelentéktelen zöldes virágai nyáron nyílnak, melyekből piros termések fejlődnek. Létezik aranytarka csakúgy, mint fehértarka levelű változatai is, melyek lombjuk érdekes mintázatával egész évben a kertünk feltűnő díszei lehetnek. A japán kecskerágó végső magasságát, mely kb. 2-4 m, úgy 5-10 év alatt éri el. A növény minden része enyhén mérgező.

A keskenylevelű ezüstfa egy Nyugat- és Közép-Ázsiából származó nagyobb cserje, esetleg kistermetű, kb. 8-10m magas fa, mely egyike hazánk legelterjedtebb özönnövényeinek. Ez az a növény, amelyet az emberek többnyire olajfaként ismernek Magyarországon, a valódi olajfa (Olea europaea) azonban egy, a mediterrán térségben őshonos örökzöld fa, mely hazánkban kevés helyen él meg a szabadban. A keskenylevelű ezüstfát egykor előszeretettel ültették, mivel ideális szélfogó, ráadásul remek méhlegelő, erőteljes terjedése miatt azonban kiszorítja az őshonos flóra elemeit. Ez a cserje könnyen felismerhető a göcsörtös, időnként tüskés ágrendszeren csüngő keskeny, érdes tapintású levelekről, melyek a pikkelyszőröktől ezüstösen fehérek, különösen a fonáki oldalon. A bókoló, fűzszerű levélzet miatt olajfűzként is ismeretes ez a növény, jóllehet nem áll rokonságban a valódi füzekkel (Salix spp.). Késő tavasszal a levélhónaljakban nyílnak apró, sárga virágai, melyek bár nem rendelkeznek különösebb díszítőértékkel, erőteljes illatuk miatt mégis kedveltek. A virágokat őszre beérő tojásdad termések követik, melyek nem csupán a madarak számára jelentenek táplálékot, de az ember számára is ehetőek. A barnás színezetű, lisztes textúrájú, fanyar ízű termésekből lekvár vagy gyümölcskocsonya készíthető.

A birs, avagy birsalma egy ősi gyümölcs, melyet már az ókori görögök és rómaiak is előszeretettel fogyasztottak, s mely számos alkalommal előkerül a görög mitológiában is. Ez a rózsafélék családjába tartozó kisebb fa, vagy nagyobb, többtörzsű cserje nem csak ízletes gyümölcsei miatt kedvelt, hiszen április-májusi virágzása az egyik legszebb díszfává is teszi. Ez idő tájt ugyanis barnás hajtásait valósággal elborítják a rózsás, viszonylag nagyméretű virágok, melyek hímnősek, így képesek az önmegtermékenyítésre is. A virágokkal együtt fejlődnek az ovális, alsó felükön gyapjasan szőrös levelek, melyek kissé fakó, alma zöld színe sárgás-barnára változik az ősz folyamán.A virágokat október-novemberre beérő, sűrű szőrrel borított, sárga színű termések követik, melyek formája lehet alma és körte is. Termései C-vitaminban gazdagok, magas pektintartalmuk miatt pedig birssajt és lekvár is készíthető belőlük. 4-5m-nél ritkán nő magasabbra.

Az európai ciprus a mediterrán térség jellegzetes fája, mely a természetben szélesebb, tojásdad koronát fejleszt, kertészeti változatai azonban jellemzően rendkívül keskeny, oszlopos megjelenésűek. Angol nyelvterületen gyakran illetik az olasz ciprus megnevezéssel, mivel bár ott nem őshonos, a reneszánsz kor óta gyakorta telepítik az olasz kertekbe. Az európai ciprus egy közepes termetű örökzöld, melynek alapfaja 30m-nél is magasabbra nőhet, oszlopos fajtái azonban csak 15-20m magasra nőnek. Ezen fajták pikkelylevelei kifejezetten sűrűn helyezkednek el, így kiváló struktúranövény, akár kisebb kertekben, előkertekben is, származásánál fogva azonban csak az ország melegebb pontjain, s ott is csak védett fekvésben érdemes vele próbálkozni.

30-40 méter magas, kúpos koronájú fa. Ágacskái mindkét oldalukon egyformán szürkészöldek. 10 mm átmérőjű tobozai a 2. évben érnek. Hazája Észak-Amerika nyugati része. Magyarországon elég ritkán ültetett, páraigényes, mezofiton. Tűrőképesség szempontjából a Ch. lawsoniana után a második helyen áll a nemzetségen belül.

Észak-Amerika délnyugati területeiről származik ez az örökzöld ciprusféle, mely dekoratív, gyors növekedésű, hazánkban azonban egyelőre még kevéssé elterjedt. Kúpos koronájú, többnyire nagy térigényű díszfa, melynek sűrű lombját zöld, vagy sok esetben hamvasan kékeszöld pikkelylevelek alkotják. Örökzöld levélzete miatt egész évben mutatós, de különösen a téli időszakban válik értékessé a kertben. Kezdetben hamvaskék, az éréssel azonban folyamatosan elbarnuló toboztermései a keleti tujához hasonlóak, közelről megtekintve rendelkeznek némi díszítőértékkel, de nem kifejezetten látványosak. Magassága elérheti a 20-25m-t is.Hazánkban elsősorban hidegtűrő, északi alváltozatát (var. glabra) és annak fajtáit ültetik. Rézsűre ültetve csökkenthetjük általa a talajeróziót.

A galagonya a szélsőségek növénye, nem csupán jó alkalmazkodó képessége, hanem az azt övező hiedelmek okán is. Az ókori görögöknél és rómaiaknál a házasságba vetett hitet és a termékenységet, az angol költészetben a tavaszt szimbolizálta. Misztikus erejét a középkori Európában is elismerték, de az ókori civilizációkkal szemben ekkor már nem a jót, hanem a sötétséget vélték felfedezni benne. Ebben az időszakban a galagonyát a betegségekkel, a halállal és a boszorkánysággal társították. Napjainkra ezek a hiedelmek már kikoptak, így díszértéke újra előtérbe kerülhetett.Az egyik legelterjedtebb faj a nálunk is őshonos egybibés galagonya, melynek szabálytalan formájú bokrain április-májusban sűrűn nyílnak az ötszirmú, illatos virágok. A gyakorta cikkcakkos hajtásokon szórtan állnak a mélyen szeldelt levelek, melyekről könnyen felismerhető ez a faj. A virágokat az ősz folyamán tojásdad alakú, fényes, sötétvörös termések követik, melyek a madarak számára fontos táplálékul szolgálnak az őszi-téli időszakban. Ágai gyakran tüskések, jól bírja a rendszeres metszést, ezért nyírott és nyíratlan sövénynek is ideális.Az egybibés galagonyát időnként összetévesztik a szintén őshonos cseregalagonyával (C. laevigatus), melynek virágai azonban 2-3 bibét fejlesztenek, s melynek levelei kerekdedebbek, kevésbé mélyen szeldeltek. A két faj által alkotott hibridek (C. x media) között sok köztes forma létezik, ami megnehezíti az azonosítást. Az egybibés és a cseregalagonya közötti hibrid a híres ‘Paul’s Scarlet’, melynek telt virágai élénk rózsaszínűek. Az egybibés galagonya 10m-nél ritkán nő magasabbra.

Babonák és hiedelmek sokasága kapcsolódik a galagonyához, melyet bár a középkori Európában a betegségekkel és a halállal hoztak összefüggésbe, gyógynövényként is jól ismert volt. Az egyik legismertebb őshonos faj a kétbibés vagy cseregalagonya, mely idővel kisebb, 6-8 méter magas fácskává is cseperedhet. Ez a kissé kusza lombhullató cserje ideális sövénynövény, mivel a betolakodókat meghátrálásra késztetik a szürkésbarna hajtásokon fejlődő tövisek, jóllehet a cseregalagonya nem tartozik a legtüskésebb fajok közé.Hazánkban elsősorban üde talajú lombhullató erdőkben fordul elő, de dísznövényként is igen népszerű, hiszen április-májusi virágzása kétségkívül látványos. Ebben az időszakban valósággal ellepik az ötszirmú, hófehér virágok, melyek a hasonló megjelenésű egybibés galagonyával (C. monogyna) szemben 2-3 bibével rendelkeznek. Bár az alapfaj is szép, léteznek teltvirágú és rózsaszín virágú fajtái is, utóbbiak azonban rendszerint hibridek az egybibés és a kétbibés galagonya között (pl. a ‘Paul’s Scarlet’, vagy a ‘Rosea Flore Pleno’). A virágokból időnként sötétvörös, ritkán sárga, kissé szögletes, de alapvetően kerekded termések fejlődnek, melyek a levelek lehullását követően is egy ideig megőrzik díszítőértéküket. Az egybibés galagonyához képest levelei meglehetősen kerekdedek, sekélyen szeldeltek.