Archívum: Fafajták

A ‘Paul’s Scarlet’ minden bizonnyal a legelterjedtebb galagonya kultivár, melyet bár sokáig a csere- avagy kétbibés galagonya (C. laevigatus) fajtájaként tartottak számon, mára már elfogadott nézet, hogy ez a látványos díszfa valójában hibrid eredetű, s a cseregalagonya és az egybibés galagonya (C. monogyna) keresztezésével jött létre. Az e két faj közötti hibridek egyébként a természetben sem számítanak ritka látványnak, de ezt a konkrét fajtát az 1860-as években William Paul Waltham Cross nevű kertészetében nemesítették ki Angliában.A ‘Paul’s Scarlet’ egy kistermetű, kb. 3-5 magasra növő, kerekded koronájú lombhullató díszfa, mellyel gyakorta találkozhatunk utcai sorfaként csakúgy, mint parkokban. Április végi, májusi virágzása alatt kétségtelenül figyelemfelkeltő jelenségnek számít, amely nem is csoda, hiszen élénk színe már távolról is feltűnővé teszi, terülő rózsára emlékeztető telt virágai pedig igazán romantikus látványt nyújtanak.A növény levélzetét kerekded, 3-5 sekély karéjjal díszített levelek alkotják, melyek fényesek, formájukat tekintve átmentet képeznek a két szülő faj között. A sötét rózsaszín virágokat az ősz folyamán időnként kicsiny vöröses termések követik, melyek különösebb díszítőértékkel nem rendelkeznek, de a madarak számára jó táplálékforrásnak bizonyulnak az ínségesebb időkben.

Az eddigi terebélyes, vagy ellaposodó koronájú fajoktól eltérően felálló ágrendszerű, tojásdad alakú, nagy bokor, vagy kisebb fa. Vesszői, fiatal ágai sárgászöldek, gyéren tövisesek. Tompazöld levelei a fonákjukon molyhosak, és igen későn, többnyire csak novemberben hullanak le. Nagyméretű, hosszúkás, narancsvörös termései csaknem egész télen át fennmaradnak. Az eddig tárgyalt galagonyáknál igényesebb faj, száraz, vagy félszáraz helyen gyengén fejlődik.

Eurázsia jelentős részén, így hazánkban is őshonos fagytűrő cserje, melynek legnagyobb díszítő értékét őszi lombszíneződése adja. Terebélyes növekedésű lombhullató cserje vagy kisebb fa, mely kifejlett korában meghaladja a 4 méteres magasságot is. Már a viktoriánus kertekben is népszerű volt május-júniusban nyíló felhőszerű bugavirágzatai miatt, melyek valójában apró jelentéktelen sárgás vagy krémfehér virágok kusza rendszeréből tevődnek össze. Rózsaszínes tollas virágkocsányai, melyek egész nyáron át megmaradnak, karakteres jelleget biztosítanak ennek az értékes cserjének, melyet angol nyelvterületen találóan füstfaként hívnak. Levelei nagyméretűek, oválisak, ép szélűek, s szárnyasan erezettek. A kihajtáskor zöld vagy kékeszöld színű levelek az ősz folyamán fajtától függően sárgára, narancssárgára, vörösre vagy lilásvörösre színeződnek.Léteznek egész évben lilásvörös levelű változatok is (például a ‘Royal Purple’ nevű fajta). Nyírott vagy nyíratlan sövényként is ültethetjük.

Igen értékes és impozáns díszfa, mely mély árnyékot adó sűrű lombja mellett idővel tápláló és ízletes terméssel is megörvendeztet. Kifejezetten szép formájú, erőteljes növekedésű lombhullató fa, melyet hazánkban 1-2 évszázada ültetnek, elsősorban parkfának, de nagyobb kertekbe, megfelelő térállásba helyezve szintén ideális választás. Levelei szélesek, tojásdadok, erősen fogazott szélűek és sötétzöld színűek. Hosszú sárga barkái a tél végén mutatkoznak meg. Szép, hengeres, szürke törzset növeszt, mely a bokortermetű mogyoró fajoktól eltérően nem sarjadzik. A terebélyes, kúpos lombkoronát alkotó fényes, majdnem karéjos levelek ősszel a lehullás előtt sárgára színeződnek. Termései csoportokban fejlődnek, rojtos szélű kupacslevelekkel körülvéve. A törökmogyoró vitaminokban és ásványi anyagokban is igen gazdag termései a magas olajtartalom ellenére sem nem terhelik a szívet és az érrendszert, sőt a kutatások szerint előnyösen hatnak a koleszterin szintre. Végső magassága 15-20 m.

Európa nagy részén megtalálható, Magyarországon is őshonos lombhullató cserje, mely eredeti élőhelyén leginkább lombhullató erdők szegélyén és cserjetársulásokban fordul elő. A déli régiókban, Törökországtól egészen Spanyolországig nemcsak díszkertekbe és parkokba ültetik, hanem ősidők óta kifejezetten termesztik is értékes ehető terméséért, hisz a viszonylag melegebb klíma erre ott kedvező feltételeket teremt. Maga a növény 3-5 méterre növő terebélyes cserje, mely kedvező körülmények között akár soktörzsű bokorfává is fejlődhet, s ebben az esetben magassága akár a 8 m-t is elérheti. A cserje egyenes vesszőin fejlődő lomblevelei oválisak, kétszeresen fűrészes szélűek, a fonákukon lágyan szőrösek. Kora tavasszal nyíló virágzata jellegzetes barkavirágzat, melyben az 5-6 cm-es sárgásbarna összetett porzós virágok csoportosan csüngenek az akkor még csupasz ágakon. Termése csonthéjas makktermés, melyet harangalakban rojtosan felhasogatott fellevelekből álló kupacslevél vesz körül. Sövényként és szoliterként egyaránt megállja a helyét, de kisebb díszkertekbe leginkább csavart ágrendszerű változatait (pl. ‘Contorta’, ‘Red Majestic’) érdemes ültetni.

Tövétől ágas, lassan tarackoló cserje vagy kis fa. Kérge kereszt- és hosszirányban repedezett. Vesszői rövid, idővel lekopó, rásimuló szőrűek, élénk bordó, vörös, vagy vörösbarna színűek, később olajbarnává sötétülnek. Rügyei pikkely nélküliek, sötétbarnák. Levelei keresztben átellenes állásúak, tagolatlanok, ép szélűek, csúcsuk hirtelen csúcsba keskenyedő, nem kihegyesedő, mint a húsos somnál. Erezetük a színi oldalon bemélyedt, a fonákon kiemelkedő. Fonákát a berzedt (C. s. subsp. sanguinea auct.) vagy rásimuló kétágú (C. s. subsp. hungarica (Kárp) Soó) szőrök egyenletesen borítják, az érzugokban szőrtöbblet nem látható. Apró, 4-szirmú, fehér virágai tavasz végétől nyár közepéig 6-8 cm széles hajtásvégi bogernyő virágzatokban nyílnak, Termése kerekded, 5-8 mm ármérőjű, ehetetlenül keserű, összehúzó hatású fekete álcsontár, melyből hasmenés elleni gyógyszert készítenek. Lomb ja ősszel sötét lilásvörösre színeződik, vörös vesszői egész télen át díszítenek. Tarackoló tulajdonsága miatt helyenként talajmegkötő cserjének is ültetik.

Gyakran már a tövétől elágazó kistermetű fa. Kérge szabálytalan, hosszanti pikkelyekben hámló, szürkésbarna színű. Vesszője zöldes vagy vörösesbarna, vékony, rügyei és levelei keresztben átellenes állásúak. A levélrügyek hosszúkásak, hegyesek, a vesszőtől elállók, a virágrügyek gömbölyűek, borsszemnyi méretűek. A rügypikkelyeket kívülről rásimuló, apró szőrök borítják. Levelei tojásdadok, ép szélűek, tagolatlanok, csúcsuk kihegyesedő, nyelük rövid. A levelek fonákán az érzugokban pókhálószerű fehér vagy szürkésfehér szőrcsomók vannak, ez alapján vegetatív állapotban is könnyen megkülönböztethető a veresgyűrű somtól (C. sanguinea). Négytagú, sárga virágai lombfakadás előtt 2 cm átmérőjű ernyő virágzatokban nyílnak. A virágzati rügyet védő 4 félgömb alakú rügypikkely sokáig a fán marad. Termése pirosra érő, ehető, de elég savanyú hosszúkás-tojásdad álcsontár. A hazai vadon termő változatok termése 1,5-2 cm hosszú, a Balkánon és Kis-Ázsiában azonban 4-5 cm-es termésű változatai is vannak. Arborétumokban (például Alcsúton) találkozhatunk csontfehér-sárgás termésű változatával is. Termését a madarak és a kisemlősök terjesztik, de fontos gyűjtött erdei gyümölcs is egyben, melyből vadhúsokhoz kitűnő, pikáns lekvár készíthető. Termése akkor a legfinomabb (a legkevésbé savanyú) amikor már enyhe érintésre a kezünkben marad. Teljesen megérve magától lehullik. Koratavaszi virágzása és termései miatt fontos díszfa, melyből méltatlanul keveset ültetnek. Szaporítása csontárjának rétegezés utáni vetésével történik, a mag sajnos több évig elfekhet, ezért kisebb mennyiségben legjobb az anyanövények alatt kikelt magoncok felszedése és felnevelése. Az értékes gyümölcstermő változatokat oltással szaporítják.

A Föld melegebb éghajlatú területeinek jellegzetes dísznövényei a végzetfák, mely nemzetség elnevezése a görög kleros (végzet, sors) és dendron (fa) szavakból tevődik össze. Noha eme nemzetségnek legtöbb faja csak szobanövényként nevelhető a mi éghajlatunkon, a Délkelet-Ázsiából származó kései végzetfa a mi zord teleinket is képes átvészelni a kert egy védett szegletében. Ez a kései virágzású nagyobb cserje vagy kisebb termetű fa a nyár második felétől az ősz elejéig hozza hosszúporzós, csillag alakú, fehér virágait, melyek kellemes illatot árasztanak. Ez a lombhullató cserje igazi szépségét azonban az ősz folyamán mutatja meg, amikor is élénkszínű, mutatós termései színt lopnak az addigra már némileg kifakult kertbe. Metálkék, bogyós termései, valamint csillagot formáló, bíborra színeződő csészelevelei rendkívül drámai hatással ruházzák fel ezt a dísznövényt. Megfelelő metszéssel fának is nevelhetjük. Végső magassága akár az 5-6 métert is elérheti.

30-50 méter magas, karcsú kúpos fa. Sötétzöld ágacskáinak a fonákján a leveleken két sorban vessző alakú, fehéres foltok vannak.Gömbölyded toboza apró, 5-6 mm-es, az első évben érő. Hazájában, Japánban a nedves talajú, párás völgyek növénye, nálunk is a legigényesebb fenyők közé tartozik.

Észak-Amerika nyugati partvidékéről származó toboztermésű örökzöld, melynek különböző fajtáit gyakran ültetik mind szoliterként, mind sövényként. Habár az alapfaj megfelelő körülmények között elérheti a 40-50 méteres magasságot is, a kereskedelemben kapható fajták többsége 4-8m-nél magasabbra nem nő. Gyakran kissé bókoló ágain átellenesen állnak pikkelylevelei, melyek fajtától függően zöldek, acélkékek vagy sárgászöldek. A hamisciprusokon egyszerre vannak jelen hím- és nőivarú tobozok, ám díszítőértékkel leginkább csak a zöldeskék gömbformájú nőivarú tobozok rendelkeznek. A cserje formája elég nagy eltéréseket mutat, mivel a fajták között vannak kifejezettek terebélyes, ugyanakkor magasra feltörő, oszlopformájú hibridek is. Érdekesség, hogy habár fája ipari felhasználásra nem igazán alkalmas, régóta használják húros hangszerek készítésére. Kedvelt változatai között megemlíthető a kékeszöld levélzetű, oszlopos növekedésű ‘Elwoodii’, valamint a viszonylag alacsony növésű ‘Snow White’, melynek fiatal hajtásai krémfehér színűek.