Archívum: Fafajták

A M.x purpurea fajtáihoz hasonlóan piros virágú és termésű, de a termete valamivel zömökebb, növekedése gyengébb. Ezt ellensúlyozza a sokkal díszesebb megjelenés:sötétbordó virág, csaknem feketésvörös termés és vessző, csillogó sötétpiros, merev levélzet.

Kis termetű (4-5 méter magas) lombhullató fa. Alakja széles gömb. Levele sötétzöld. Virága lilás-sötétrózsaszín. Termése kisebb ringló méretű és piros-sárga fedőszínű. Igénytelen, mint minden más díszalma. Ültethetjük szoliternek és más díszgyümölccsel csoportba.

Közepes vagy ritkán magas termetű, alacsonyan elágazó lombhullató kis fa. Koronája laza és terebélyes. Kérge viszonylag sima, csak idős korában válik kissé repedezetté. Viszonylag vastag vesszői zöldesszürkék vagy szürkésbarnák, hengeresek Spirálisan szórt állású rügyeit sűrű világos olajbarna szőrzet borítja. Virágrügyei nagyok. Levelei visszás vagy hosszúkás tojásdadok, felső harmadukban a legszélesebbek, vékony csúcsba keskenyedők, szélük ép, válluk ék alakú. A levelek színi oldala csupasz, világoszöld, fonákuk többé-kevésbé szőrös. Lombfakadás előtt nyíló, nagy fehér, kívül rózsaszín vagy halványpiros virágai még lombfakadás után is nyílnak. Virágtakarója többnyire 9 húsos lepellevélből áll, melyek kehelyszerűen nyitottak, teljesen nem tárulnak szét. Mereven szétálló rövid, de vastag porzói bíbor színűek, portokjuk kinyílva halvány okkersárga. Termője sok szabad termőlevélből áll, melyek hosszú tengelyen ülnek, némiképp fenyőtobozra emlékeztetnek. Érett termése szabálytalan, hosszúkás, világoszöld tüszőcsokor, nem minden tüszőben fejlődik mag. Az éretten élénkvörös magvak fehér selyemszálon lógnak ki a termésből. A liliomfák vörös, húsos maghéja (sarcotesta) csírázásgátló anyagokat tartalmaz, magvetésnél ezt el kell távolítani. A nagyvirágú liliomfa pompás díszfa. Szülőfajait keresztezve a későbbi kertészek számos szebbnél szebb fajtáját állították elő, melyek közül az egyik legnagyobb, legszebb virágú a Boskoopban még 1893 előtt előállított ‘Rustica Rubra’. Húsos lepellevelei nem túl ízletesek, de ehetők.

Magas termetű, fiatal korában kúpos, később terebélyes tartóágas koronájú, lombhullató fa. Egyenletesen repedezett szürke vagy barna kérgét hálózatos, rombusz alakú árkok borítják. Hajtásai fényesek és kopaszok, lapos, 1 cm hosszú, tojásdad rügyeit két barna vagy zöldes rügypikkely fedi. Nagy, 4-karéjú leveleit kihajtáskor kerek csúcsú pálhák védik, pálhái később lehullanak. A levéllemez ép szélű 10-20 cm-es, válla lekerekített, csúcsa szélesen levágott vagy kicsípett. Színe élénk zöld, fonáka viaszos, kissé világosabb, szürkés árnyalatú, ősszel aranysárgára színeződik. Levélnyele meghaladhatja a lemez hosszúságát Hajtásvégi, magányos virágait bimbóban 3 fellevél borítja. Kinyílva előtűnik hat kívül sárgászöld, belül halványsárga-narancssárga lepellevelei, melyek sok hosszú, vastag porzót és sok termőlevélből kialakuló tobozra emlékeztető termőt vesznek körül. Termése világosbarna szárnyas aszmagokból álló terméscsoport. Impozáns termete és mutatós virágai miatt Európában már több mint 300 éve ültetett díszfa.

Tövétől sűrűn elágazó bokor termetű, lombhullató kisfa. Ágai és vesszői szürkésbarnák, rügyei aprók, gömbölydedek. Sötétzöld, bőrnemű levelei keresztben átellenesen vagy hármas örvösen állnak, hosszúkás-lándzsásak, ép szélűek, válluk és csúcsuk egyaránt tompán kihegyezett, hosszuk 3-6, szélességük 1-2 cm között változik. Levelei ősszel az antociánoktól lilásfeketére, majd sárgásra színeződnek. Enyhébb teleken lombját csak tavasszal, lombfakadás előtt hullatja le. Apró, négytagú, émelyítő illatú, krémfehér virágai 5-6 cm hosszú hajtásvégi bugavirágzatokban nyílnak. A családra jellemzően egy virágban csak két porzó fejlődik, ezek a párta csövéhez forrtak, portokjuk kicsi. Kétrekeszű, felső állású magházából tojásdad vagy csaknem gömbölyű, lila húsú, fényes fekete bogyótermések fejlődnek. Terméseit madarak terjesztik emberi fogyasztásra nem alkalmasak. Nyírott, sövényként fakultatív örökzöld japán rokonát, a széleslevelű fagyalt (L. ovalifolium Hassk.) széles körben ültetik. Ez kissé magasabb termetű és erőteljesebb növekedésű, levelei majdnem kétszer olyan szélesek.

Magas termetű, egyenes törzsű, lombhullató tűlevelű fa. Koronája egy sudaras, keskeny kúp alakú. Fiatal korában kérge sima, szürkés zöldes-barna, később vöröses barnává és mélyen repedezetté válik. Vesszői szalmasárgák, csupaszok, felületüket a maradó levélalapok (fillopódiumok) teljesen beborítják. Hosszúhajtásai a vesszők végén, rövidhajtásai a vesszők és a fiatalabb ágak oldalán fejlődnek. A hosszúhajtásokon a levelek spirálisan szórtan állnak, a rövidhajtások végén pamacsszerű, 20-40 darabból álló csoportokban fejlődnek. Tűlevelei lágyak, 2-3 cm hosszúak, tompa vagy csak kissé hegyes csúcsúak, színük élénk zöld, fonákuk két hosszanti viaszcsík miatt halványabb. Tobozai a lombfakadással egy időben nyílnak. A porzósok okkersárgák, legfeljebb 1 cm hosszúak, elvirágzás után hamar lehullanak. A termős tobozok élénk rózsáspirosak, megporzás után 2-3 cm-esre nőnek, egy év alatt beérnek, de a szárnyas magvak kihullása után is évekig a fán maradnak (illetve ágdarabbal együtt hullanak le). Lombhullás előtt tűlevelei aranysárgára színeződnek, ezért díszfaként is ültetik. Szennyezett városi levegőn rosszul fejlődik, ezért városi parkfának nem alkalmas. Fája kiváló hajóépítő és bútorfa, bár sűrűsége igen nagy. Hazánkban a Vend-vidéken (az Őrségben) valószínűleg őshonos, de erdészeti ültetvényekben többnyire 600 m felett sokfelé találkozhatunk vele.Lengyelországban a vörösfenyőnek egy alfaja él (Larix decidua Mill. subsp. polonica Racib.), melynek toboza legfeljebb 2 cm hosszú, tobozpikkelyei vastagabbak, csúcsuk nem kifelé, hanem kissé befelé hajlók, domborodók. Az alfaj az Északi-Tátrában Pienninek) is megtalálható. Kertészetben számos változatát forgalmazzák (cv. Puli – törpe termetű és csüngő ágú magyar fajta, cv. Globus – 1 m magasra növő gömb típusú, cv. Pendula – csüngő ágrendszerű fajta). Hazánkban a legöregebb ismert korú vörösfenyő 170 éves, 32 m magas, 290 cm-es törzskörméretű, Zircen él.

Dél- és Közép-Európában őshonos lombhullató cserje vagy kisebb fa, melynek késő tavaszi virágpompája Európa szerte megihlette a költőket és írókat. Ez a rendkívül attraktív díszcserje május elejétől hosszú fürtökben hozza jellegzetes sárga pillangós virágait, melyek édes illatot árasztanak. Hármasan összetett levelei középzöldek, alsó felükön finoman szőrözöttek, ép szélűek. Felálló ágrendszerű, tövétől ágas cserje, melynek végső magassága kb. 4 méter. Kertekbe legtöbbször a havasi aranyesővel alkotott hibridet, a hosszúfürtű aranyesőt (L. x watereri) ültetik, melynek fürtjei elérhetik az 50-60cm-es hosszúságot is. Nem tévesztendő össze a népnyelvben gyakran aranyeső néven emlegetett aranyfával (Forsythia spp.), mely nem mérgező, ellenben a közönséges aranyesővel, melynek minden része, különösen magjai erősen mérgező hatásúak. Különleges habitusa és virágainak élénk színe miatt virágzó cserjék csoportjába nem nagyon illik, ezért jobb, ha szoliterként ültetjük.

A Kelet-Ázsiából származó bugás csörgőfa egy kisméretű, max. 10-12m magas fa, melyet kompakt mérete miatt előszeretettel ültetnek parkfának és utcafának is. Ez a mutatós díszfa nevét hólyagosan felfújt, papírszerű terméseiről kapta, melyek rázásra csörgő hangot adnak ki. A lampionszerűen csüngő termések kezdetben zöldek, később azonban barnásvörös árnyalatúvá színeződnek, szép kontrasztot adva a növény zöld lombjával. A bugás csörgőfa azonban nem csak termései, hanem virágai miatt is értékes, s így az év jelentős részében rendelkezik díszítőértékkel. A kora nyár folyamán nyíló, apró, csillag alakú virágokból álló bugavirágzatai méretesek, sűrűn nyílnak, s sárga színüknél fogva igencsak feltűnőek. A fa lombja egyszeresen és kétszeresen összetett levelekből áll, amelyek az ősz folyamán időnként sárgás vagy narancsos árnyalatot kapnak. Helyenként kissé nyitott koronája metszés nélkül is szép gömbformát vesz fel.

Észak-Amerika keleti vidékeiről származó örökzöld cserje vagy fa, melynek különböző változatait hazánkban is előszeretettel ültetik kertekbe és parkokba. Akár sok száz évig is élő, lassú növekedésű cserje, melynek alapváltozata eredeti környezetében akár 25m magas fává is nőhet, nálunk azonban a levegő alacsony páratartalma miatt legtöbbször bokrosabb felépítésű marad. Az alapfaj fiatalon karcsú, majd idősebb korára szétterülő koronájú fa, de a kereskedelmi forgalomban kapható fajták között léteznek oszlopos (pl. ‘Pseudocupressus’, ‘Glauca’) és elterülő, elfekvő ágú változatok is (pl. ‘Tripartita’, ‘Grey Owl’). Jellegzetes pikkelylevelei fajtától függően lehetnek zöldek, acélkékek, illetve sárgászöldek is. Kétlaki növény, melynek termős példányai fehér viaszos réteggel bevont, élénk kék tobozbogyókat hoznak, melyek a madarak kedvelt táplálékai. Szoliterként és nyírott vagy nyíratlan sövényként is ültethető. Ültetésénél fontos szempont, hogy a lehullott levelek folyamatosan növelik a talaj pH értékét, így lúgosítva azt.

Magyarországon nem őshonos, de Eurázsia szerte elterjedt örökzöld cserje a nehézszagú boróka, mely nevét erőteljes aromájú levélzetéről kapta. Alapfaja a 3-4m-es magasságot is elérheti, legtöbb kertészeti fajtája azonban kifejezetten törpe növekedésű, és inkább elterülő habitusú, mint felfelé törekvő. Ilyen elterülő fajta például a ‘Tiszakürt’, a ‘Tamariscifolia’, a ‘Blaue Donau’, vagy éppen a ‘Variegata’. Pikkelylevelei fajtától függően lehetnek zöldek, kékeszöldek vagy krémfehér tarkák is. A nőivarú egyedek időnként kerekded, hamvas bevonatú, kékesfekete színű tobozterméseket is teremnek, de a nehézszagú borókát elsősorban sűrű, aromás levélzete miatt érdemes telepíteni (pl. mint talajtakarót). Rézsű betelepítésére is ideális növény.A legtöbb fajta kb. 1-1,5m magasra nő, az alapfajt ritkán értékesítik.Jó, ha tudjuk, hogy termései és levelei mérgezőek, érintésük egyeseknél bőrirritációt válthat ki.