Archívum: Fafajták

Elfekvő ágszövedékével 20-60 cm magas, laza gyepet alkotó cserje. Levelei megnyúlt, hegyes pikkely alakúak vagy pikkelybe átmenő, elálló tű formájúak. Ágaik egész hosszukban földre fekvők, csak a rövid oldalhajtásaik felemelkedők. Hazája Észak-Amerika, ahol homokos vízpartokon és a hegyekben él vadon. Az előző fajoknál igényesebb: közepes talajnedvességet, párás klímát kíván.

Mint neve is mutatja, ez a legelterjedtebb boróka faj, mely hazánkban is őshonos, de tulajdonképpen az egész mérsékelt övben előfordul az északi féltekén. Gyógyhatásáról régóta ismert ez a termetes, hosszú életű cserje, mely kétlaki, így hím- és nőivarú egyedek egyaránt léteznek. Rendkívüli változatosságának egyik oka éppen ez, mivel ennél a növénynél az eltérő nemeket eltérő megjelenés jellemez. A hímivarú egyedek gyakorta felfelé törekvők, míg a női egyedek bokrosabb, elterülőbb habitussal rendelkeznek. Oszlopos fajtái között megemlíthető a ‘Bakony’, a ‘Suecica’, a ‘Gold Cone’, a ‘Hibernica’, a ‘Sentinel’, vagy éppen a ‘Compressa’, gyakori elterülő fajtái a ‘Nana Aurea’, a ‘Prostrata’ és a ‘Depressa Aurea’. A növény örökzöld levélzetét aromás, merev levelek alkotják, melyek sok más boróka fajjal ellentétben a növény felnőtt korában is tűszerűek maradnak. A közönséges boróka elsősorban örökzöld levélzetével díszít, de termős példányai hamvas bevonatú, kékesfekete tobozbogyókat is érlelnek. Ha egy igazán különleges szoliter növényt keresünk a kertbe, akkor a csüngő ágrendszerű ‘Horstmann’ jó választás lehet. A közönséges boróka magassága az alapfaj esetén akár a 8m-t is meghaladhatja, de egyes kertészeti fajtái az 1 méteres magasságot se érik el.

A boróka jól ismert díszcserje, mellyel igénytelensége miatt gyakorta találkozhatunk parkokban és egyéb közterületeken is. Ezek az igazán sokarcú dísznövények változó habitussal rendelkeznek, így nem ritka, hogy egyazon fajon belül léteznek talajtakaró fajták ugyanúgy, mint oszlopos növekedésű kultivárok. A kínai boróka sem kivétel ez alól, jóllehet kúpos növekedésű fajtái sokkal elterjedtebbek. Ez a Kelet-Ázsiából származó örökzöld dísznövény a természetes környezetében közepes termetű fává is cseperedhet, nálunk azonban többnyire megőrzi bokorszerű formáját. Mint sok más boróka, ez a faj is kétféle levélzettel rendelkezik, kezdetben tűszerűek, időskori levélzete azonban jellegzetesen pikkelyes. Aromás leveleinek színe lehet szürkés- vagy kékeszöld (pl. ‘Blaauw’, ‘Blue Alps’), zöld (pl. ‘Spartan’, ‘Keteleeri’, ‘Kaizuka’) csakúgy, mint sárgászöld (pl. ‘Aurea’, ‘Plumosa Aurea’), de tarka levelű változatok is léteznek (pl. ‘Expansa Variegata’, ‘Variegata’). A kínai boróka kétlaki, így hím- és nőivarú egyedek egyaránt léteznek, utóbbiak bogyószerű hamvaskék tobozterméseket is fejlesztenek a sikeres megtermékenyítést követően.A kínai boróka és a nehézszagú boróka (J. sabina) közötti hibridek (J. x pfitzeriana, korábban J. x media) is rendkívül elterjedtek, de ezek többnyire a nehézszagú boróka terülő habitusával rendelkeznek.

A J. x mediahoz sorolt fajták hovatartozása 1947 óta botanikai vita tárgyát képezi. Korábban a J.chinesis fajhoz sorolták őket, a jelenlegi álláspont szerint a J. chinensis és a J. sabina természetes kereszteződéséből jött létre. E fajták később a kertben már pikkelylevelű borókákkal is összekereszteződtek: az így keletkezett további fajtákat ma vagy J. x media, vagy (ha tobozbogyót is hoznak) valamelyik egyéb szülőfaj (többnyire a J. virginiana) nevén forgalmazzák.

Magas termetű, lombhullató fa, szabad térállásban szabályos félgömb alakú koronát fejleszt. Kérge fiatal korban sima, világos szürke, idővel repedezetté és világos barnásszürkévé válik. Vastag, sima kérgű ágai a korona belsejében viszonylag ritkán állnak, Vesszői világos olajbarnák, vastagok, a hajtások még olajzöldek. Szürke rügyei három félék: Tompa kupola alakú termős vegyes csúcsrügyeiből a következő évi termős virágzatot viselő hajtások fejlődnek, apró tobozra emlékeztető tompa kúp alakú porzós barkarügyeiből lombfakadás kezdetén az akár 10 cm hosszúságot is elérő porzós barkák, apró, félgömb alakú levélrügyeiből pedig leveles hajtások lesznek. Levelei 7-9 levélkéből páratlanul szárnyasan összetettek, pálhátlanok, a csúcsi levélke a legnagyobb. A levélkék hosszúkás tojásdadok, ép szélűek, kissé bőrneműek, hosszuk többnyire nem haladja meg a 15 cm-t, megdörzsölve jellegzetes illatot árasztanak. A barkában álló porzós virágok 3 zöld lepellevélből és sok (mintegy 12) porzóból állnak. A rövid (1-5-virágú) füzérben álló termős virágok két körben összesen 4 lepellevelet viselnek, magházuk alsó állású, két bibekaréja a hegyes, háromszög alakú lepellevelek közül hosszan kinyúlik. Megporzását a szél végzi. Termése zárt kupacsú makk, mely éréskor az őszi esők hatására szabálytalanul felrepedő zöld kupacsból kihull. Hasonlatossága miatt termését csonthéjasnak is mondják, húsos burka azonban a fellevelek összeforrásából kialakuló kupacsból képződik nem a termésfalból (mint a szilvánál) sem pedig a vacokból (mint a somnál). A két termőlevélből kialakuló termés együregű, benne egyetlen nagy maggal. Ehető magja nagy, karéjos szikleveleiben nagy mennyiségű zsíros olajat raktároz, ezért héjas gyümölcsként termesztik és sokféle sütemény készítéséhez használják. A dió maghéja világos okkersárga, de piros maghéjú változata is van. Enyhén keserű maghéja pirítás hatására leválik az embrióról és könnyen eltávolítható, de az édességek ezt az kesernyés ízt elnyomják. Vidéki lakodalmakra gyakran készítenek diótortát, mely darabosra tört dióbélből és égetett (karamellizált) cukorból készül. A még képlékeny grillázst különféle formákra alakítják és még melegen összeillesztik. A remekművű alkotást a fiatal házaspár töri össze és osztja szét az egybegyűlteknek. Június elején, amikor a makktermés fala („a dió csonthéja”) még nem fásodott meg, egészben leszedve, szegfűszeggel és vaníliarúddal ízesítve különleges kandírozott csemege készíthető belőle. Ehhez a frissen leszedett zöld diót villával megszurkáljuk, majd 3-4 napon át vízben áztatjuk, a vizet naponta egyszer vagy kétszer cseréljük. Az áztatás után egy-egy napra timsós, majd meszes vízbe tesszük, a végén jól megmossuk, és eztán következhet a 3 napig tartó kandírozás, melyhez cukorból és vízből 5:1 arányú, szegfűszeggel és vaníliarúddal ízesített szirupot készítünk, és ebben főzzünk naponta néhány percig a diót. Termésének alakja és mérete változatos. Vannak 3 cm alatti és 7 cm-nél hosszabb termésű fajták is, ezen kívül a makk („csonthéj”) vastagsága is széles határok között mozoghat. A nagyobb testű madarak (például varjak) által elejtett magból kikelő példányok többnyire vastag hájúak („vashajú” vagy „csóka hullatta” dió). Az árutermelő fajták egyik fontos ismérve a magas magbél arány. Legjobb hazai fajtánk a mutatós, szabályos gömb alakú, viszonylag sima felületű termést adó, jó magbél arányú ‘Milotai 10’. A dió fája értékes műbútorfa.

Hazájában, Észak-Amerikában kedvező körülmények között magassága elérheti az 50 métert. Terebélyes koronája a közönséges dióéhoz hasonló. Kérge fiatal korában szürkésbarna, mely idős korában sötétbarnává, vagy majdnem feketévé és árkolttá válik. Feltűnően vastag vesszőit fiatal korban bársonyos szőrzet borítja. Halványbarna rügyei hegyesek, a rügypikkelyek redőzöttek. Spirálisan szórt állású, páratlanul szárnyasan összetett levelei 30-50 cm hosszúak. Hosszúkás-tojásdad, hegyes csúcsú, fűrészes szélű levélkéi 6-10 cm hosszúak, egy levél akár 23 levélkéből is állhat, a közönséges dióéval ellentétben nem a csúcsi levélke a legnagyobb. A levélkék színi oldala csupasz, fonákukon az erek mentén a levélgerinccel és a levélnyéllel együtt mirigyszőrösek. Sárgászöld porzós barkavirágzatai 10 cm hosszúak is lehetnek, de általában rövidebbek. Termős virágai 2-5-ösével a csúcsi vegyesrügyből fejlődnek. Csonthéjasra emlékeztető zárt kupacsú makktermése 5 cm átmérőjű, szabályos gömb alakú. A kupacs világoszöld felülete finoman rücskös, az érett termés a kupaccsal együtt hullik le, mely az avarban elkorhad, vagy a makkra rászárad. A makk felülete durván bordázott, belsejében az embrió labirintusszerű kamrákban helyezkedik el, ezért az egyébként ízletes, ehető mag kinyerése nagyon fáradságos. A vékony lapokra fűrészelt, tosztított makkból érdekes bizsu készíthető. Fája keresett műbútorfa, megfelelő minőséget azonban csak nagyon jó vízellátású területekre (például folyóárterekre) ültetve ad, legnagyobb mennyiségben furnér készítésére használják. A közönséges dióval ellentétben kedvezőtlen körülmények között gyökérsarjakat fejlesz és gyomosíthat.

A közönséges magyal a magyalfélék népes családjába tartozó örökzöld, szívós cserje, vagy kisebb termetű fa, mely eredeti élőhelyein Nyugat- és Dél-Európa erdeiben általában magas fák árnyékában nő. Elsősorban bükkösökben és tölgyesekben telepszik meg, de jól alkalmazkodik mindenféle körülményhez, így az erdők szélein is gyakran megveti a lábát. Lassan növő, de kifejezetten hosszú életű, erősen elágazó ágrendszerű növény, mely akár az 500 évet is megérheti, átlagosan azonban körülbelül 100 évig él. Cakkos szélű levele és téli piros termései a karácsonyi dekoráció egyik alapvető, szinte mindenki által ismert motívuma, bár a csábító bogyók az ember számára mérgezőek.A magyal kétlaki növény, azaz vannak csak termős és csak porzós virágokkal rendelkező példányai is. A növény apró fehér, nektárban gazdag virágai a levelek hónaljában májustól nyílnak. Látványos bogyók csak a termős növényeken fejlődnek, ezért a megtermékenyítés érdekében porzós növényeket is szükséges ültetni. Ez a fagytűrő örökzöld, mely fényes, sötétzöld levelekkel rendelkezik, jól bírja a metszést is, ezért nem csak néhány bokorból álló csoportba, hanem sövényként is ültethető. Jellemző a növényre, hogy a cakkos, éles szélű levelek inkább a bokor alsó részén fejlődnek, míg az idősebb példányokon és a cserje magasabb ágain általában egyszerű ovális levelek vannak. Az első jelentősebb fagyok után a növény fényes gyümölcsei puhábbá válnak, s a földre lehullva értékes táplálékul szolgálnak a madarak számára. Léteznek alacsonyabb, mindössze 1,5 m magas fajtái is, ahogyan fehérrel szegélyezett levelű, valamint fekete bogyós változatai is. A kifejlett példányok átlagos magassága metszés nélkül 2-5 m.

A kerti mályvacserje nálunk is teljesen télálló, 2-3 m magasra is megnövő, mereven felfelé törő ágú bokor, aminek gazdag virágzása a nyár derekától egészen szeptemberig tart. Ez a szubtrópusokról, Indiából és Kínából származó növény nagyon jól viseli a hazai klímát, nem igényel túlzott gondoskodást, színes virágaival pedig éppen akkor díszít, amikor a legtöbb cserje már elvirágzott. Szoliterként épp úgy a kert éke lehet, mint dekoratív nyírott sövényként. Viszonylag lassan fejlődő növény, de a kifejlett példányok parádés virágözöne igazán szép látványt nyújt bármelyik nyári kertben. A mályvacserje virágai változatos színűek, szabályos kehely alakúak, s lehetnek szimpla vagy telt virágúak is, éjszakára azonban mindig becsukódnak. Az egyszerű virágú fajták jobban elviselik a zordabb éghajlati viszonyokat is, míg a teltvirágú fajták érzékenyebbek a betegségekre, s jobban igénylik a melegebb, védettebb helyeket.

A tövises lepényfa egy Észak-Amerikából származó termetes lombhullató fa, melynek ma már elsősorban csak tövis nélküli formáját (G. triacanthos f. inermis) telepítik, mivel hosszú, merev tövisei súlyos sérüléseket okozhatnak. Ez a gyakorta terebélyes, ugyanakkor laza koronát fejlesztő fa a fehér akáchoz hasonlóan a pillangósvirágúak családjába tartozik, levelei tavasszal viszonylag későn hajtanak ki, ősszel korán lehullanak. Egyszeresen vagy kétszeresen, szárnyasan összetett levelei megannyi kicsiny levélkéből állnak, ősszel sárgára színeződnek, mielőtt lehullnának. Virágai május-júniusban lecsüngő füzérvirágzatokban nyílnak, barnászöldek, időnként egyivarúak, díszértékük nincsen. A virágokat az ősz folyamán hosszú, lapos, csavarodó hüvelytermések követik, melyek éretten sötétbarnák. Az alapfaj tövisei kisebb-nagyobb csomókban fejlődnek a törzsön és az ágakon, vesszőkön egyaránt.A tövises lepényfa magassága a 30m-t is meghaladhatja, de ez fajta függő.Léteznek sárgászölden kihajtó fajták is (pl. ‘Sunburst’), melyek az év előrehaladtával azonban folyamatosan sötétednek. Egyes fajtái nem vagy alig teremnek, ezek alkalmasabbak közterületeken.

A tövises lepényfa egy Észak-Amerikából származó termetes lombhullató fa, melynek ma már elsősorban csak tövis nélküli formáját (G. triacanthos f. inermis) telepítik, mivel hosszú, merev tövisei súlyos sérüléseket okozhatnak. Ez a gyakorta terebélyes, ugyanakkor laza koronát fejlesztő fa a fehér akáchoz hasonlóan a pillangósvirágúak családjába tartozik, levelei tavasszal viszonylag későn hajtanak ki, ősszel korán lehullanak. Egyszeresen vagy kétszeresen, szárnyasan összetett levelei megannyi kicsiny levélkéből állnak, ősszel sárgára színeződnek, mielőtt lehullnának. Virágai május-júniusban lecsüngő füzérvirágzatokban nyílnak, barnászöldek, időnként egyivarúak, díszértékük nincsen. A virágokat az ősz folyamán hosszú, lapos, csavarodó hüvelytermések követik, melyek éretten sötétbarnák. Az alapfaj tövisei kisebb-nagyobb csomókban fejlődnek a törzsön és az ágakon, vesszőkön egyaránt.A tövises lepényfa magassága a 30m-t is meghaladhatja, de ez fajta függő.Léteznek sárgászölden kihajtó fajták is (pl. ‘Sunburst’), melyek az év előrehaladtával azonban folyamatosan sötétednek. Egyes fajtái nem vagy alig teremnek, ezek alkalmasabbak közterületeken.